A középkori vagyis Árpád-kori Magyar Királyság történetének egyik gyakran mellőzött ugyanakkor mégis fontos ütközete volt a Hód-tavi csata 1282-ben, IV. László királyunk uralkodása idején. Az egyik oldalon a Magyar Királyság harcosai sorakoztak fel a magyar uralkodó vezetésével míg a másikon az Oldamír fejedelem vezette lázadó kunok vitézei kezdtek támadásba. A két oldalon nagyjából 3-3 ezer fő harcolt könnyűlovas, íjász harcrendben, kopjákkal, kardokkal, pajzsokkal felsorakozva. A főszerepet azonban a kunok a legendás íjjaiknak szánták. A csata három napig tartott és négy nagy összecsapást hozott, majd a magyar győzelmet követően hosszú-hosszú időre meghatározta a magyarság helyzetét a Kárpát-medencében és viszonyulását a sztyeppei világhoz.

Az előzmények

A fontos összecsapás előzményei egészen II. András koráig és 1223-ig nyúlnak vissza, amikor a Magyar Királyság határaitól jócskán keletre a Kalka folyónál (ma: Kelet-Ukrajna) egy addig ismeretlen ám hatalmas és harcias nép (melyet később tatárokként emlegettek) megverte a kunok és oroszok egyesített seregeit. Az ütközetet követően a kunok menekülésbe kezdtek és Európa felé vándorolva a magyar határokba botlottak. A magyar uralkodók - II. András, majd fia IV. Béla is - alkukat kötöttek velük: közösen harcolnak majd a Magyar Királyságot megtámadó tatárokkal és a kunok letelepedhetnek a magyarok vidékein vállalva hogy idővel majd megkeresztelkednek. Az alkuk azonban sajnos nem működtek: a kunok nem akartak megkeresztelkedni és az együttműködés terve is kútba esett.

Miután ugyanis a tatárok betörtek az országba (és előbb Vereckénél Tomaj Dénes, majd Pest alatt Csák Ugrin kalocsai érsek hadát is megverték), a magyar nemesség a kunok ellen lázította a pesti és budai polgárságot, akik megölték a tatároknak való kémkedéssel gyanúsított Kötöny vezért. A kunok erre válaszul nagy pusztítás közepette kivonultak az országból. A sorsdöntő muhi csatában (1241 április 11) nagy vereséget szenvedett a magyar sereg, így IV. Béla elmenekülése után a tatárok megkezdték az ország feldúlását. A majdnem 2 milliós magyarság egynegyede pusztult el a tatárjárásban. Végül a mongol seregek 1242 márciusában maguktól távoztak Magyarországról. 

A tatárok kivonulása után IV. Béla hazatért és megkezdte az újjáépítést, melynek során visszahívta a kunokat, hogy egyrészt az Alföldön letelepítve őket pótolja a tatárjárással elvesztett népességet, másrészt újra el-lensúlyozni tudja a magyar bárók hatalmát. A magyarok és kunok közti feszültség azonban újra előtérbe került, ugyanis a kunok ígéretük ellenére nem voltak hajlandóak megkeresztelkedni és lemondani a nomadizálás (vándorlás) szokásáról. IV. Béla mindent megtett a békességért még arra is hajlandó volt, hogy fiát István összeházasítsa a kun fejedelem Szejhán lányával Erzsébettel. (Ebből a frigyből születik majd később IV. László.) Közben az ország anarchiába süllyedt, IV. Béla és fia (a későbbi V. István) közt viszály és polgárháború támadt, ami alatt a bárók egy része valódi kiskirályokká válva óriási tartományokat szerzett és megerősödött. IV. Béla halála után, fia V. István már szinte csak bábkirály lett, a valódi hatalom a kiskirályok kezébe vándorolt.

Ilyen előzmények után került a trónra IV. László, akit a legerősebb bárói szövetség a Kőszegi-Gutkeled-Babonics liga befolyása és irányítása mellett koronáztak meg. Ám az ifjú uralkodó hamarosan szembefordult amagyar kiskirályokkal, és valóságos háborút vívott az ország főnemeseivel. A bárók azonban a pápához fordultak, és bosszúból bepanaszolták királyukat, amiért eltűri a kunok pogány életmódját. III. Miklós pápa ki akarta vizsgálni az ügyet, így Magyarországra küldte Fülöp fermói püspököt, aki helyt adott a magyar nemesek panaszának. Végül az egyház rákényszerítette IV. Lászlót, hogy törvényben kötelezze a kunokat a megtérésre és a keresztény életmód elfogadására. Az 1279 –es kun törvényeket azonban a kunok elutasították, és amikor azok betartására a magyarok katonailag akarták őket kényszeríteni fellázadtak. A kun felkelés nagyméretűvé vált, és kezdetektől élvezte a Kárpátokban, vagyis a határokon élő kunok támogatását. A harcok során a király a pápai követet fogatta el, és adta át a kunoknak (mert a követ előzetesen kiközösítette) míg az egyház-hű bárók magát a királyt ejtették fogságba.

A Hód-tavi csata

IV. Lászlót azzal a feltétellel engedték szabadon saját bárói, hogy a magyar seregek élére állva leveri édesanyja népének, a kunoknak lázadását és rákényszeríti őket a keresztény életmódra (érvényt szerezve a kun törvényeknek). A király tehát nem tehetett mást, mint hogy beleegyezett a feltételekbe. IV. László a királyi hadakat Váradnál vonta össze, és a magyar csapatok innen indultak meg délre a kun seregek felé. Közben a magyarországi kunok összefogtak a Kárpátokban letelepedett és Oldamír fejedelem vezette kunokkal és Hód-vásárhely térségében egyesültek velük. A magyar és kun seregek végül 1282 nyarán, valamikor augusztus közepe és szeptember eleje közt találkoztak Hód-vásárhely határában. A csata pontos dátuma nem ismert, csak közvetett utalások alapján lehet augusztusi időponttal kalkulálni. (Legtöbbször az augusztus 18 –i időpontot valószínűsítik.) A magyarokat a Borsa nembeli Lóránt nevű magyar előkelő vezette, és a korbeli források alapján tudjuk, hogy a seregben jelentős számban voltak székely és besenyő segédhadak is. A magyar haderő fő erőssége a lovasság volt, míg a kunok seregének leginkább ütőképes részét az íjászok alkották. Maga a csata három napig tartott és összesen négy ütközetből állt: a kunok és magyarok először Hód-mezején csaptak össze, majd a város déli határában a Nagy szigetnek nevezett területen, ezt követte a Hódtó északi partján megvívott ütközet, és végül a mindent eldöntő összecsapás a mártélyi síkon. Az első két ütközet még kiegyenlített eredményt hozott, hiszen a kun nyílzápor mindent elsöprő ereje ellen semmit nem tehettek a magyarok. (A Nagy sziget elnevezésű területen Farkas Sándor régész a századfordulón nagy mennyiségű nyílhegyet talált, ami arra utal, hogy a második ütközetben teljesedett ki igazán a kun íjászok tudása.) Ám a harmadik napon fordulat történt: az időjárás esősre fordult, és a magas páratartalom miatt a kunok nem tudták hatékonyan bevetni íjászaikat. Ennek eredményeként a Hódtó északi partján megvívott ütközetet már elvesztették, de a visszavonulás során rendezni tudták csapataikat. A döntő összecsapásra a mártélyi síkon került sor. Az esős idő megmaradt azonban, sőt zápor kerekedett így a kun íjászok továbbra sem tudtak hatékonyak lenni. Ellenben a székely-besenyő lovasroham és Borsa Lóránt lándzsás-kardos támadása eldöntötte a csatát. IV. László serege legyőzte a kunokat és egészen a Kárpátokig üldözte csapataikat.

A kun-magyar viszony és IV. László sorsa

IV. László a csata után látszólag elfogadta a bárók befolyását, és hagyta, hogy helyette Kőszegi Iván nádor vezesse az országot. Ennek fejében a nemesek is eltűrték, hogy visszahívja és megbékítse a kunokat. Ettől kezdve a király a kunokkal élte mindennapjait, ami viszont egyre inkább zavarni kezdte a magyar nemeseket. Közben 1285 –ben a tatárok is visszatértek és rövid időre feldúlták az ország keleti területeit (második tatárjárás). Végül IV. Lászlót maguk a kunok ölték meg, ismeretlen okból. A kunok letelepedtek, keresztényekké váltak és az elkövetkező évszázadban fokozatosan beolvadtak a magyarságba.

Harmat Árpád

Felhasznált irodalom:

• Kristó Gyula: Magyarország története 895-1301. Osiris Kiadó, Budapest, 2003.
• Szerelmei Sámuel: Hód-Mező-Vásárhely története. Hódmezővásárhely, 1900
• Nagy István (főszerk.): Hódmezővásárhely története I. A legrégebbi időktől a polgári forradalomig. Hódmezővásárhely, 1984.