A második világháború akkor kezdődött el, amikor a náci Németország hadserege Adolf Hitler parancsára megtámadta Lengyelországot 1939 szeptember 1-én. Ezt jól tudjuk tanulmányainkból. Ám két másik körülmény is nagyon fontos: egyrészt, hogy 16 nappal később 1939 szeptember 17-én a szovjet csapatok is megindultak Lengyelország ellen, melynek el is foglalták keleti felét, másrészt pedig, hogy mindkét támadást megelőzte egy paktum a két nagyhatalom (Németország és Szovjetunió) között. Ez volt a híres Molotov-Ribbentrop paktum (1939 augusztus 23), melyet a két ország külügyi vezetőjéről neveztek el (Vjacseszlav Molotovról és Joachim von Ribbentropról), akik aláírták azt Moszkvában, Sztálin előtt. A paktum nyilvános része rögzítette a két ország egymással szembeni békés szándékait, ugyanakkor titkos része felosztotta Kelet-Európát. Finnország egy része (Karélia), a Baltikum, Besszarábia és Lengyelország keleti része szovjet érdekszféra lett, melyet Hitler (átmenetileg) hajlandó volt tiszteletben tartani, ha Sztálin elfogadja Lengyelország nyugati részének teljes német bekebelezését. 

A kép forrása: britannica.com

A paktumnak megfelelően tehát 1939 szeptemberében két katonai nagyhatalom, hatalmas túlerővel szaggatta szét Lengyelországot. Ám még így sem ment annyira könnyen, mint ahogyan tanulmányaink alapján emlékszünk erre. A lengyelek harckocsik terén négy és félszeres, repülők terén pedig hétszeres túlerő ellen harcoltak amikor a németeket próbálták megállítani. Mind a híres bzurai csatában (Varsó előtt 100 kilométerrel), mind pedig a varsói utcai harcokban mindenkit megdöbbentő elszántsággal és hősiességgel harcoltak. Reménytelen volt küzdelmük, mégis egy teljes hónapig tartottak ki (Varsó elestéig, azaz 1939 szeptember 27-ig).

A támadás megindulása

Először is kellett Németország számára egy incidens, melyre hivatkozva megindítható a támadás: ez volt a gleiwitzi provokáció 1939 augusztus 31-én. Ebben német ügynökök lengyel milicistáknak öltözve foglalták el a két ország határán fekvő (de Németországhoz tartozó) Gleiwitz rádióállomását hogy aztán lengyel nyelvű, német-ellenes propagandát kezdjenek sugározni. A Göbbels vezette német hírközlési rendszer aztán felfújta az ügyet, hogy aztán a másnap meginduló német támadás Lengyelország ellen indokolható legyen. 

A "Fehér hadműveletnek" (Fall Weiss) nevezett Lengyelország elleni hadjárat megtervezése és vezetése két ember nevéhez kötődik: az egyikük Franz Halder vezérezredes (vezérkari főnök), a másik Walther von Brauchtsch tábornagy hadsereg főparancsnok. A két tábornok utasítása szerint három irányból indult a Lengyelország elleni offenzíva: középen, frontális támadással Gerd von Rundstedt, Wilhelm List és Walter von Reichenau hadseregei nyomultak Varsó és Krakkó felé, északról Fedor von Bock és Günther von Klüge tábornokok nyomultak Lengyelországba, délről, Szlovákia felől pedig a Dél-Hadseregcsoport csapatai rohamoztak. Összesen, mintegy 1,8 millió német katonát vetettek be a lengyelek ellen, 2800 harckocsival és 3000 repülővel.

Forrás: eremitha.blog.hu

Fontos kiemelni, hogy a lengyel hadsereg létszáma, felszereltsége és technikai szintje messze elmaradt a németekétől. A Luftwaffe már két hét után uralta a légteret. A lengyel légierő 400 gépből álló légiflottája alig 14 nap után 54 gépre csökkent. A lengyel hadsereg főparancsnoka Edward Rydz-Smigly tábornok, szeptember 14 -től már csak Varsó megvédésében és Kelet-Lengyelország megtartásában bízhatott. Ám ez a két reménye is hamar elillant, mikor szeptember 17-én a németekkel egyeztetve (a Molotov-Ribbentrop paktum alapján) az oroszok is megtámadták keletről Lengyelországot. Az ürügy "az ott élő ruszinok védelme" volt.

Forrás: worldhistory.org

Sztálin ezt a híradást tette közzé a világ számára, megindokolandó támadását a független Lengyelország ellen és megmagyarázva keleti területeinek megszállását: 

„A lengyelországi eseményekre különleges figyelmet fordít a szovjet kormány. … nem várhatja el senki a szovjet kormánytól, hogy közömbös maradjon az ezidáig jogfosztott, most pedig magukra hagyott testvéreik, a Lengyelországban lakó ukránok és fehéroroszok sorsa ügyében. A szovjet kormány ezért szent kötelességének tartja, hogy segítő kezet nyújtson lengyelországi ukrán és fehérorosz testvéreiknek.”

A döntő csata

Ezzel a lengyelek reménytelen helyzetbe kerültek. A Bzurai csatában került sor 1939 szeptember 9-19 közt a legjelentősebb ellenállásra, 100 kilométerrel Varsó előtt. A lengyel csapatokat Tadeusz Kutrzeba tábornok vezette. A Bzura folyó mentén vívott ütközetben a lengyel katonai egységeket 800 német harckocsi kerítette be, miközben a Luftwaffe 300 géppel támadta a készleteikből kifogyó lengyel katonákat. Lengyel részről 8 gyalogos hadosztály és két lovasdandár (nevük: Podolska és Wielkopolska dandár) küzdött (mintegy 225 ezer fővel), míg a németek kétszer akkora létszámmal, 12 gyalogos és 5 páncélos-, illetve gépesített hadosztállyal vettek részt a csatában (425 ezer katonát bevetve). (A lengyel lovasokat Roman Abraham tábornok vezette.) Sochaczew környékén a lengyelek többször is megpróbáltak kitörni a bekerítésből, de végül csak két gyaloghadosztály és a két lovasdandár tudott kimenekülni; a többi egységet felmorzsolták a németek. Összesen 20 ezer lengyel és 8 ezer német esett el a Bzura folyó mentén vívott összecsapásokban.

Lengyel lovasok a bzurai csatában. Forrás: en.wikipedia.org

A csata után a Wehrmacht gyorsan megszerezte Nyugat-Lengyelországot és megkezdhette Varsó körbekerítését. (A hadjárat járulékos jelentősége volt, hogy a Heinz Guderian tábornok által megteremtett német páncélos fegyvernem kitűnőre vizsgázott a harcokban, így Hitler innentől kiemelt támogatásban kezdte részesíteni a III. Birodalom harckocsi fejlesztéseit.)

A lengyel fővárosért két héten keresztül, szeptember 15 és 27 közt folyt a harc alatt. Kezdete után találkoztak (szeptember 19-én) a Lengyelországot elözönlő német és szovjet csapatok, mégpedig a Nyugati-Bug folyó mentén (Brzesc nad Bugiemnél). A bzurai német győzelmet követően indult meg Varsó ostroma, mely két hétig tartott 1939 szeptember 15 és 27 között. Az utcáról - utcára előretörő német páncélosokat azonban nem lehetett megállítani: Varsó 1939 szeptember 27-én éppen 27 nappal a német támadás megindulása után kapitulált. Még előtte, szeptember 17-én hagyta el az országot (Románia felé) Lengyelország két vezetője: Ignacy Moscicki elnök és Felicjan Slawoj-Skladkowski kormányfő. Később, 1939 szeptember 30-én, Londonban Wladyslaw Sikorski tábornok alakított emigráns kormányt, mely 100 ezer fős lengyel haderőt bocsátott a szövetségesek rendelkezésére.

Az egykoron hatalmas országot részekre bontották: Sztálin elcsatolta a szerinte neki járó keleti részt és az általuk megszállt lengyel területekről 23 ezer katonát, értelmiségit szállítottak a Szovjetunióba, ahol Katyin erdejében (és néhány más helyszínen) legyilkolták őket. A brutális tömegmészárlást évtizedeken keresztül próbálta titokban tartani a szovjet vezetés. A maradék lengyel területet a nácik két közigazgatási egységre bontották: a nyugati sávot, ahol eleve jelentős német ajkú lakosság élt a Német Birodalomhoz csatolták a középső övezetből pedig létrehozták a Lengyel Főkormányzóságot (a lenti térképen az a rész, ahol a horogkeresztes zászló látható). Ez utóbbi terület központja nem Varsó lett, hanem Krakkó. Területe: 96 069 km2, lakossága: 12,3 millió fő. Mivel eleve itt élt a legtöbb zsidó, így ezt a területet jelölték az összeurópai zsidóság összegyűjtésére (később pedig megsemmisítésére is). Itt jött létre a kontinens két legnagyobb haláltábora is: Auschwitz-Birkenau illetve Treblinka.

Május 10. Winston Churchil hatalomra kerülésének dátuma, hiszen 1940-ben (a II. világháború második évében) ezen a napon foglalhatta el az Egyesült Királyság miniszterelnöki székét mint prime minister. Személye és történelmi szerepe még ma is erősen megosztó, ám akárhogyan is gondolkodunk róla, egyet biztosan el kell ismernünk: nagyon is meghatározó karaktere volt a XX. század történelemének.

A kép forrása: hu.wikipedia.org

Churchill kétségtelenül az egyik legtöbbet idézett politikus, aki hosszú (90 évig tartó) élete során volt katonatiszt, államtitkár, miniszter (több poszton is), admirális, közben öt gyermek édesapja, aki élete több szakaszában is kűzdött a depresszióval és soha nem vetette meg a whiskyt illetve a jó szivarokat. Azt már csak kevesen tudják róla, hogy gyönyörű képeket festett (szám szerint 750-et élete során) és kiváló tehetséggel írt, mely munkásságáért 1953-ban irodalmi Nobel-díjat is kapott. Érdekesség még vele kapcsolatban, hogy imádott kőműveskedni (kenti birtokán egy maga építette ház áll) és haláláig boldog házasságban élt feleségével (aki egyedül volt képes arra, hogy politikai pályáján bekövetkező átmeneti kudarcai miatt kialakuló depressziójából kirángassa). Leginkább azonban azért jelentős személye, mert óriási történelmi szerepe volt abban, hogy Anglia ellenálljon Hitler agressziójának 1940-ben és a későbbi években az USA -val közösen legyőzzék a nácizmust és a Führert.

Ami Churchill életútját illeti: nemesi őseinek foglalkozását követve a brit hadseregben kezdte pályáját. Csak 21 éves amikor huszártisztté avatják és állandóan változó állomáshelyekre utazva bejárja szinte az egész Brit Birodalmat Közben kipróbálja magát hadi-tudóstóként is, így kiderül hogy van tehetsége mind az íráshoz, mind pedig a szónoklatokhoz (retorikához). Jelentős ideig szolgált Indiában és Dél-Afrikában, ahol résztvett a búr háborúban. 

Egy felívelő politikai karrier kezdete

Churchill alig 25 évesen, 1899 -ben fordult a politika felé: amikor indult a parlamenti választásokon. Ekkor még vesztett ugyan, de egy évvel később, 1900-ban már konzervatívként az alsóház tagja lehetett mint Oldham képviselője. Alig négy évvel később, 1904-ben a liberálisok felé fordulva pártot váltott, majd újabb két évvel később államtitkári kinevezést kapott. Innentől egyre feljebb és feljebb ívelt politikai karrierje.

Churchill 1912-ben 38 évesen, mint az admiralitás első lordja. Forrás: Wikipedia

Miután 1906-ban megjelent első könyve -- melyet egyébként édesapjáról írt -- elnyerte Asquith miniszterelnök bizalmát és 1908 -ban kereskedelmi miniszterként a brit kormány tagja lett. Két évvel később, 1910 -ben belügyminiszter, majd az Admiralitás Első Lordja (a brit királyi tengerészet feje). Később Lloyd George kormányában, 1917 -től hadfelszerelési, majd hadügyminiszter és légügyi miniszter. 

Az első megtorpanás karrierjéban 

Az első világháború 4. évében, 1917-ben úgy tűnt számára, hogy karrierje csúcsára ért. Azonban ezekben az években érte egyik legnagyobb kudarca is: egyike volt ugyanis a katasztrófával végződő Gallipoli partraszállás megtervezőinek. Később a hadművelet kudarcát az ő nyakába varrták és lemondatták. A politikától eltávolodott szárazföldi alakulatokhoz kérte magát és a nyugati fronton egyszerű zászlóalj parancsnokként szolgált (őrnagyi, majd alezredesi rendfokozatban). 

Az első világháború azonban 1918-ban végetért és Churchill újra kísérletet tett arra, hogy képviselő majd miniszter legyen. Szakított a liberálisokkal, 1924-ben független képviselő lett (Epping képviselője), majd 1925 -től már a konzervatívok embere. Elszántan fut neki tehát újra egy politikai karrier felépítésének. Ekkor már nagy családos ember, hiszen 4 kislány és egy fiú édesapja (akik 1909 és 1922 közt jöttek a világra). Felesége Clementine Hozier már 1908-óta a hitvese.

Pénzügyminiszterség és a második megtorpanás

Elnyeri Stanley Baldwin, 1923-ban hatalomra került miniszterelnök bizalmát, aki pénzügyminiszterré teszi (1925-1929). Életében a következő fordulatot az 1929 -es év hozza: ekkor a konzervatívok bukásával ő is "pálya szélére" kerül. A munkáspárt uralma alatt (1929-1935) a könyveinek, a festésnek és egyéb hobbijainak él. Churchill nagyon szeretett kenti birtokán Charwellben lenni. Itt hódolhatott a festészetnek, az írásnak és a házuk kőműves átalakításainak is, miközben gyerekei körében is lehetett. Ugyanakkor egyre gyakrabban jelenik meg mindenapjaiban a depresszió, amit az ő "fekete kutyájának" nevez. Ennek forrása alighanem a gyakori mellőzöttség érzése és nagyon hullámzó politiaki karrierje. 

Anglia miniszterelnöke

A politikai számkivetettségből 1938 -ban lépett újra a hatalom fókuszába, amikor a konzervatív párt harcias szárnyának élére állva, szembe helyezkedett a mind népszerűtlenebb Neville Chamberlain -nel. A második világháború küszöbén, 1939-ben újra ő lett az Admiralitás Első Lordja (mint ahogyan az első világháborúban is ő viselte ezt a tisztséget). 

Az 1940 -es esztendő és a rengeteg háborús hír végzetesen kiélezte a politikai viszonyokat Angliában. A Hitleri német hadsereg 1939 szeptemberében lerohanta Lengyelországot, majd 1940 tavaszán Dániát és Norvégiát, illetve a Benelux államokat (Hollandiát, Belgiumot, Luxemburgot). 1940 május 10-én pedig az első német katonák francia földre léptek. Az angol képviselők pánikba estek: Írország kivételével az összes környező ország német kézre került, így várható volt Anglia megszállása is.

Chamberlaint egyre kevesebben tartották alkalmasnak az ország vezetésére, VI. György és a konzervatívok Lord Edward Halifax (külügyminiszter) kormányfői kinevezését sürgették. Ám a parlament ellenzéki képviselői (liberálisok és munkáspártiak) akik elfogadták a nagykoalíciót (vagyis a konzervatívokkal közös kormányzást) csak olyan jelöltet támogattak, akinek múltjában nem csak kizárólag konzervatív karrier látható. A feltételeknek az akkoriban már 66 éves Churchill felelt meg leginkább, hiszen korábban, 1904 és 1924 közt liberális kormányokban szolgálta a királyságot. Így végül 1940 május 10-én Winston Churchill lehetett Nagy-Britannia következő miniszterelnöke.

VI. György és Churchill 1944-ben. 

Nem volt könnyű dolga: el kellett érnie, hogy a Chamberlain és Halifax vezette "egyezkedés-pártiak" ne csináljanak ostobaságot és ne vegyék rá a törvényhozást a Hitlerrel való egyezkedésre (melynek Anglia biztosan vesztese lett volna). Amellett fel kellett szítania a britek harci kedvét is, hogy a korábbi passzív apátiát lelkesedés váltsa fel és az angolok harcba induljanak szigetük védelméért. A rádióban elmondott szenvedélyes szónoklatainak és az alsó házban előadott hihetetlen beszédeinek hatására azért lassan megváltozott a helyzet: Nagy-Britannia végre késznek mutatkozott a harcra

Churchillnek hatalmas szerepe volt a Hitler ellen kialakuló szövetséges összefogás megszületésében, az Atlanti Charta létrejöttében. Összesen 12 alkalommal vett részt nagy konferenciákon más országok vezetőivel és a háború alatt 100 ezer kilométert utazott. Napi kapcsolatban állt az Európában harcoló brit csapatok főparancsnokával, Bernard Law Montgomeryvel és 1944 nyarától (a normandiai partraszállástól) az amerikaiak vezetőjével, Eisenhowerrel is. Tárgyalt, utazott, intézkedett fáradhatatlanul, amíg végre nem fordult a kocka és a szövetségesek 1945 májusára le nem győzték a nácikat. 

Churchill 1945 után

A háború végén, a britek a világ nagy meglepetésére nem választották újra Churchillt, mert csak háborús időkre alkalmas kormányfőnek tartották. Helyette egyetlen ciklusra Clement Attlee lett Nagy-Britannia új prime ministere. Ám Churchill nem vonult vissza a politikától. A brit parlamentben 1945 után is sokat számított véleménye. 1946 március 5-én, az amerikai Fulton városában elmondott híres beszédét tekintik ma is a hidegháború kezdetének. Jellemző, hogy mennyire figyelt a világ szavaira és mennyire mérvadó volt mindaz, amit mondott. (Egy egész korszak kezdetét kötik mondataihoz.)

Népszerűsége 1950-ben újra kormányfői székhez juttatta Churchillt: 1951 és 1955 közt másodszor is Anglia miniszterelnöke lehetett. Ez az új ciklus azonban már megterhelte idős szervezetét: 1953-ban, 79 évesen agyvérzést kapott, majd 1955-ben fizikai és szellemi állapotára hivatkozva végleg visszavonult a politikától. A halál 90 évesen, 1965 január 24-én érte. A XX. század egyik legnagyobb politikusa és történelmi személyisége volt.

1986 április 26-án hajnali 1 óra 23 perckor Pripjaty külterületén (ma Ukrajna, akkoriban a Szovjetunióhoz tartozott) felrobbant a Vlagyimir Iljics Lenin atomerőmű 4-es reaktora, egy próba-kísérlet és tesztelés során. A katasztrófa 40. évfordulóján az akkori eseményeket próbálom felfrissíteni posztomban.

A kép forrása: edition.cnn.com

Az említett napon Viktor Bruhanov vezérigazgató utasítására és Nyikolaj Fomin főmérnök tudtával a pót-generátorokkal való hűtés-tesztelést próbálták ki, melynek célja az volt, hogy felkészüljenek egy olyan esetre, ha áramszünet állna elő az erőműben és környékén. Anatolij Gyatlov főmérnök-helyettes vezetésével megkezdték a fokozatos leállítást, ám ennek végrehajtása a biztonsági rendszabályok megszegésével sőt a biztonsági berendezések kiiktatásával történt. A procedúra során a 4-es blokk reaktora instabillá vált és a kezelők nem voltak képesek urrá lenni a reaktor működésén. Előbb a teljesítmény vészesen lecsökkent majd hirtelen és gyorsan emelkedni kezdett. A katasztrófa akkor következett be, amikor a vészleállító gombot megnyomták. Mint azt később Valerij Legaszov fizikus, az eseményt kivizsgáló csoport vezetője megállapította: tervezési hiba miatt nem működött a leállító "AZ" jelzésű gomb. Megnyomásakor ugyanis nem leállt a reaktor, hanem éppen ellenkezőleg felfutott és elérte a kritikus szintet, a robbanás állapotát. Ennek pedig az volt az oka, hogy a szabályzórudak hegye grafitbevonattal rendelkezett. Ezt konstrukciós hiba, amit a szovjet vezetés nem akart elsimerni és inkább eltussolta. 

A tragédia bekövetkezett tehát 1986 április 26-án és a robbanásban azonnal meghalt két fő (V.I. Hodemcsuk és V.N. Sasenok) illetve további 28-an alig 90 napon belül sugárzás okozta betegségben. Ám az áldozatok száma közel sem ennyi, mert sorra haltak meg tűzoltók (szám szerint hatan) illetve 100 bányász is, akik a katasztrófa után egy újabb tragédiát segítettek elhárítani, amikor a felrobbant reaktor alá járatot ástak (kézi erővel, mert ott gépeket nem lehetett használni). Később meghaltak a sugárzás miatt likvidátorok, katonák és helyi lakosok is a későbbi hónapokban illetve években. A végső áldozatszám ma sem pontosan tisztázott de több tízezer (talán százezer) is lehet a későbbi években, közvetett módon megbetegedettekkel együtt.

A legtöbb halálesetet a radioaktív sugárzás okozta. A sugárzás szintje a robbanás közelében a végzetes estén és az azt követő napokban elérte 15 ezer röntgent azaz 150 sievert értéket. (Ezt megmérni sem tudták egy ideig mert a használatban lévő doziméterek méréstartományán kívül esett ez a hatalmas érték.) Az erőműtől távolabb de Csernobil körzetében egy 2800 km2-es (vagyis körülbelül Nógrád megye nagyságú) területen az egy négyzetméterre eső a Cs-137 izotóp általi szennyezettség meghaladta az 555 kBq/m2-t, ez nagyjából 500 millisievert sugárzást jelentett. A szakértők szerint 3-4 ezer millisiever (azaz 300-400 röntgen) sugárzás már egyértelműen halálos és csak 50%-os a túlélési esélye. (Az 500 és 1000 millisiever közötti [50-100 röntgen] sugárzás-érték a későbbi életszakaszokban okozhat rákos megbetegedéseket.)

A körzetből az eltussolás szándéka miatt csak későn kezdték meg elszállítani a lakosságot, így ez a sugárzás közel két napig érte az itt élőket, mintegy 336 ezer embert. A legfelsőbb szinten csak 36 órával a robbanás után hozták meg nagy nehezen a döntést arról, hogy a körzetben élőket el kell szállítani távolabbi, biztonságos városokba. A kitelepítetteknél ekkorra már sokszorosára nőtt a daganatos (főleg pajzsmirigy rákkal járó) és szív-érrendszeri megbetegedések esélye (néhány éven belül jelentkező tünetekkel). Ráadásul a katasztrófa-elhárítókat (likvidátorokat), nagyjából 500 ezer katonát akik ekkor érkeztek csak a térségbe ugyancsak érte a sugárzás (legalább 350-500 millisievert).

A vádlottak. A kép forrása: hu.ign.com

A térséget mindenesetre kiürítették, megkezdődött a helyreállítás: a földcsere, a vadállomány, helyi állatállomány leölése az egész terület körülkerítése és lezárása. Közben a lángoló reaktort nagy nehézségekkel de eloltották. 

A vizsgálatokat lefolytatták és egy évvel a katasztrófa után 1987 nyarán megkezdődött a felelősök pere is Csernobilban (a helyi kultúrházban). Bruhanov, Fomin és Gyatlov is csupán 10 évet kaptak. Teljes egészében rájuk kenték az egészet, mindvégig tagadva az erőmű és a reaktorok konsrukciós hibáját. Emiatt Legaszov 2 évvel később öngyilkos lett, nem tudva elviselni az eltussolást. A Legoszovot segítő és a katasztrófa utáni kármentést levezető Borisz Scserbina minisztrelnök-helyettes szintén elhunyt alig 4 évvel később (1990-ben), minden jel szerint a sugárzás okozta betegségben. Ezek alapján feltételezhető, hogy mind Legaszov mind pedig Scserbina jelentős sugárzást kaphattak 1986 április-májusában amíg a térségben tartózkodva irányították a kármentést.

A kép forrása: pervenimus.blog.hu

A katasztrófát okozó 4-es reaktor fölé a tragédia után (még 1986-ban) egy beton szarkofágot emeltek, melyhez 7 ezer tonna acélt és 410 ezer köbméter betont használtak fel. Huszonöt évvel később azonban (2011-ben) kiderült, hogy a szarkofágon repedések jelennek meg, így szükséges egy modernebb és sokkal erősebb szerkezet megépítése. Az új, immáron acélborítással rendelkező kupola megépítését 2016 novemberére fejezték be, össz-európai összefogásban. Az új acélborítást, mely 1,5 milliárd euróba került, külön sínpályán csúsztatták a reaktor fölé, hossza 110 méter, szélessége 257 méter, magassága 105 méter, tömege pedig 36 ezer tonna.

A csernobili atomkatasztrófa a mai napig egyszerre mementója az emberi felelőtlenségnek és a hősies kiállásnak. Előbbi a tragédiát okozók és eltussolni akarók csoportjának bűne utóbbi pedig a mentésben és kárelhárításban hősiesen helytálló ezrek dicsősége 

Joszif Visszarionovics Sztálint (1878-1953) aki 29 esztendőn keresztül volt a Szovjetunió teljhatalmú kommunista diktátora (Lenin halálától kezdődően egészen 1953-ig) sokan tekintik a világtörténelem legnagyobb tömeggyilkosának. És nem is alaptalanul. A világháború alatt hozott értelmetlen parancsai nyomán, az általa okozott éhinségekben és nyomorban, a rendszeres politikai tisztgatásai alkalmával, a katyini mészárlásokban, illetve kivégzőtisztje Blohin ezredes gyilkosságai nyomán és végül a GULAG -on milliók lelték halálukat. Összesen 29 évnyi kegyetlenkedés és mégis százezrek búcsúztatták, illetve siratták amikor a halála utáni negyedik napon, 1953 március 9-én utolsó útjára kísérték Moszkvában. De milyen ember volt valójában Sztálin? Milyen volt magánélete? Posztom erről szól.

A kép forrása: edition.cnn.com

Sztálin első feleségét, akivel 1904 és 1907 között élt házasságban, az egyik szállásadója, Alekszandr Szvanyidze mutatta be a későbbi diktátornak. A 18 éves Jekatyerina Szvanyidzét (1885-1907) Sztálin 1904-ben, - 26 évesen - az illegalitás éveiben titokban vette feleségül. A titkosságra részben a rendőrség, részben az egyházi esküvő miatt volt szükség. Jekatyerina nem volt sem művelt, sem forradalmár. A hagyományos neveltetésű grúz asszonynak a házasság és a család jelentette az élet értelmét. Az ifjú házasok a bakui olajtelepen béreltek szobát, ahol a férj a letartóztatástól tartva csak ritkán és az éj leple alatt jelent meg. Házasságukból 1907 márciusában Jakov nevű fiúk született. Az asszony azonban nem sokkal később megbetegedett. Mivel orvosra sem volt pénzük, Sztálin Tifliszbe, annak családjához vitte feleségét. Végül 1907 novemberében az asszony, mindössze 22 évesen, 3 évnyi házasság után meghalt. 

Sztálin első fia. Jakov anyja családja nevelte fel, Sztálin alig törődött vele. Semmilyen kiváltságot nem élvezett, még Sztálin nevét sem vehette fel, Jakov Dzsugasviliként élte életét. Fiának a felesége, Julia Melcer egy kislánnyal, Galinával ajándékozta meg. A háború alatt tartalékos tüzértisztként szolgált, azonban 1941 júliusában német fogságba esett. Sztálin kiválthatta volna a fiát, azonban árulónak tartotta, s nem válaszolt a németek ajánlatára. (Egy anekdota szerint, melyről ma sem tudni hogy igaz vagy sem: Hitler felajánlotta Sztálinnak, hogy elengedi fiát, ha átadja neki a Sztálingrádnál fogságba esett Paulus tábornokot. Állítólag Sztálin azt válaszolta, hogy nem ado egy tábornokot egy hadnagyért.) Jakov így tehát német fogolytáborban halt meg, egyesek szerint két évvel fogságba esése után, mások szerint nem sokkal a háború vége előtt.

Hosszabb-rövidebb kapcsolatok: 1907–1917 között kevés adatunk van Sztálin magánéletéről. Szibériai száműzetésekor gyakran írt leveleket elvtársainak, amelyekben pénzt és meleg holmikat kért tőlük. Ilyen leveleket írt akkori szerelmének, Tatyjana Alekszandrovnának is, aki, amiben tudott, segített neki. Ezek a levelek tudósítanak elsőként Sztálin szerelmi életéről. Sztálin szolvicsegodszki tartózkodása idején felkeltette érdeklődését háziasszonyának lánya, Marija Bogoszlovszkaja, aki elvált asszonyként három gyerekével lakott anyjánál. Kapcsolatukat azonban hangos veszekedések és gyakori féltékenykedések kísérték. Itt ismerkedett össze a szintén száműzött Horosenyinával, akivel közösen béreltek lakást. A fiatalasszony büntetése azonban hamarosan letelt; kapcsolatukat levelezéssel tartották fent, amely feltehetőleg 1911 nyarára teljesen megszakadt.

1909-ben, szintén szolvicsegodszki száműzetése alatt ismerkedett össze Tatyjána Szuhovával, a száműzött tanárnővel. Sztálin azonban hamarosan úgy döntött, hogy megszökik, amelyhez segítőtársra talált Tatyjana, Szergej Sparpetkin és Anton Bondarev személyében. 1909. június 24-én megszöktették Szolvicsegodszkból, ahova a három segítőtárs már nélküle tért vissza.

Sztálin száműzetésben és bujkálással töltött éveiben Petrovszkaja asszonnyal folytatott szerelmi kapcsolatáról Podolszkij csendőrhadnagy 1910. március 30-i jelentése tanúskodik. Pelageja Onufrijeva pedig a totymai női gimnázium hetedik osztályos tanulója volt, amikor elkezdődött kapcsolatuk Sztálinnal. Ám ekkorra a lány már Sztálin legjobb barátja, Pjotr Csizsikov élettársa volt, akihez a totymai szülői házból szökött meg néhány héttel korábban. Sztálin felbukkanását követően hármasban éltek Csizsikov albérletében Sztálin 1911. szeptember 6-i szökéséig. Bár egy ideig még leveleztek, néhány év múlva a levelek elmaradtak.

Sztálin 1911. január 10-én költözött a fiatal özvegyasszony, Marija Prekopjevna Kuzakovaházába. Kapcsolatukról csak közvetett bizonyítékok vannak: Sztálin felemelkedése után az özvegy a fővárosban kapott lakást. Fia, Konsztantyin Sztyepanovics Kuzakov pedig elvégezte az egyetemet és mindig magas beosztásban dolgozhatott. A tisztogatási hullám azonban Kuzakovot is elérte; kizárták a Központi Bizottságból és a pártból. Erre levelet írt Sztálinnak, amelyet megtaláltak az ügy aktái között, rajta a megjegyzéssel: „Békén hagyni!” Ezt követően nem háborgatták Kuzakovot. (Mindamellett érdekes momentum, hogy Kuzakov űrlapján születési évként 1908 van feltüntetve, apja halálának éveként pedig 1905.)

A második feleséggel. Forrás: amny.com

A második feleség (1919-1932) megismerése. Még az első világháború alatt, 1917-ben a párt vezető négyesfogatának egyikeként részt vett a forradalom előkészítésében, majd a Nemzetiségügyi Népbiztosság vezetője lett. Ő kiáltotta ki Finnország függetlenségét Helsinkiben, majd 1918-ban elkészítette az első szovjet alkotmány tervezetét. A breszt-litovszki béke (1918) vitája során Leninnel együtt szavazott a mielőbbi béke érdekében, szembeszállva a Trockij vezette „baloldali bolsevikokkal”, akik „forradalmi háborút” hirdettek Németország ellen. 1918 júniusában, a polgárháborúban Caricint (a későbbi Sztálingrád) védte. Trockijjal szemben Vorosilovot és Bugyonnijt támogatta. A Trockijjal való későbbi nagy összecsapás gyökerei ide vezethetők vissza. 1919 májusában politikai komisszárként Pétervárt védte.

1919-ben újra nősült, második felesége Nagyezsda Allilujeva még gimnazista volt, amikor Sztálinnal, a nála 22 évvel idősebb férfival megismerkedett. Nagyezsda természete merőben eltért első feleségéétől. A figyelmeztetetések hatástalanok maradtak. Nagyezsda tizenhat évesen előbb titkárnője, majd kétévi együttélés után Sztálin felesége lett. Az asszony nagy hatással volt a Gazdára, hiszen „barna bőrével, bársonyos tekintetű barna szemével olyan volt, mint egy grúz leány” – írta anyjáról később lánya, Szvetlana. Házasságuk nem volt felhőtlen, hiszen mindketten erős személyiségek voltak. Nagyezsda több ízben is panaszkodott amiatt, hogy férje gyakran több napig sem szól hozzá, amin Nagyezsda lobbanékony természete sem segített. Házasságukból 1920-ban Vaszilij, 1926-ban pedig egy kislány, Szvetlána született.

Mikor a gyerekek nevelése már nem kötötte le az asszonyt, beiratkozott az Ipari Akadémiára, ahol vegyészetet tanult. Itt ismerkedett meg Hruscsovval, akire felhívta Sztálin figyelmét. Hruscsov évekkel később magnetofonra mondta emlékeit Nagyezsdáról: „Nagyon sajnáltam, amikor meghalt. Éppen azelőtt zajlottak az októberi ünnepségek… Tartott a felvonulás. A Lenin-mauzóleumnál néztem egy csoport pártaktivistával. Allilujeva mellettem állt, beszélgettünk. Hűvös volt, s Sztálin katonazubbonyban állt a mauzóleum mellvédjén. Akkoriban mindig zubbonyban járt. Nem volt begombolva, és szétnyílt rajta. Erős szél fújt. Allilujeva ránézett, s azt mondta: Lám, az emberem nem vett sálat. Jól megfázik, aztán beteg lesz. Annyi otthonosságot árasztottak ezek a szavak! Nagyon nem illettek a vezérről kialakult képbe… Szóval Allilujevát tisztán emberileg is nagyon sajnáltam. Jó lélek volt… Kizárólag villamossal járt az [Ipari] Akadémiára. Másokkal együtt távozott. És sohasem tolta magát előtérbe, nem játszotta a nagy ember feleségét.”

Az Ipari Akadémián eltöltött évek megnyitották a világot Nagyezsda számára. Az asszony ekkor szerzett tudomást többek között az ukrajnai éhezésről. Politikailag mindinkább eltávolodott férjétől. Mindennapossá váltak a veszekedések és a kölcsönös sértegetések. Egy alkalommal Nagyezsda Orlov jelenlétében tört rá férjére: „Hóhér vagy! Halálra gyötröd a fiadat, a feleségedet, egész népedet halálra gyötörted!” 1932. november 9-én bekövetkezett a tragédia: az asszonyt holtan találták szobájában. Halála körülményei tisztázatlanok maradtak, s okaként öngyilkosságot jelöltek meg.

Sztálin második fia: Sztálin nem sokat törődött fiával, Vaszjával, aki apja nyomására elvégezte a repülőtiszti főiskolát, majd Luberciben repülő tanfolyamon vett részt. Oktatója V. Cukanov tehetséges pilótának tartotta, de megjegyezte, hogy „az italozás miatt mindig kellemetlenségei lesznek”. Miután első fia, Jakov fogságba esett, Sztálin nem engedte, hogy Vaszilij repüljön, s repülési felügyelőnek nevezte ki. De a fiút nem kötötte le a munka, az alkoholba és a társasági életbe menekült. Egyre többet ivott, majd egy sérülésekkel végződött italozás után Sztálin a frontra küldte. Bevetéseit csak erős fedezettel hajthatta végre, ennek ellenére tábornokként fejezte be a háborút. Háromszor nősült: első felesége Galina Burdonszkaja volt, akit Kapitalina Vasziljeva követett, válásuk után pedig Tyimosenko marsall lányát vette feleségül. Sztálin halála után Vaszilijt leszerelték, nem sokkal később letartóztatták és bebörtönözték, ahonnét csak 1961-ben szabadult. Szabadulása után Kazanyba száműzték, ahol 1962 márciusában halt meg.

Sztálin lánya: Szvetlana Sztalinovát apja a rajongásig szerette; ahogy azonban növekedett, úgy romlott meg apa és lánya korábban felhőtlen viszonya. A végső szakítást Szvetlanának Alekszej Kaplerrel folytatott szerelmi románca váltotta ki. Szvetlana 1944-ben házasodott meg először. Férje egy Morozov nevű zsidó mérnök volt, akit Sztálin a származása miatt nem kedvelt. Házasságukból Joszif nevű fiuk született. Második házasságában már a diktátor akarata érvényesült: a leningrádi párttitkár, Andrej Zsdanov fiával Szvetlana 1949-ben kelt egybe. Mivel a második szülésbe majdnem belehalt, második házassága is véget ért.

Apja halála után Szvetlana lemondott a Sztálin névről és helyette anyja nevét vette fel. 1963-ban hozzáment Bradjasha Singh indiai újságíróhoz, aki nem sokkal később meghalt. A férje temetését követő néhány hónapot Szvetlana Indiában töltötte, majd Amerikába szökött. Megkapta az amerikai állampolgárságot és újból megházasodott, amelyet válás követett. Ebből a házasságból egy Olga nevű lány született.

Két önéletrajzi ihletésű könyvet írt: a Twenty letters to a friend (Húsz levél a baráthoz), illetve az Only One Year (Egyetlen esztendő) címmel, amelyek dollármilliomossá tették. 1984-ben váratlanul visszatért Moszkvába, de pénzének elvesztése és csalódásai miatt 1996-ban ismét Amerikába távozott.

Az ismeretlen feleség: Nagyezsda halála után nincs megbízható adatunk a Sztálin életében felbukkanó további asszonyokról. Ezért már életében elindultak a találgatások: hírbe hozták Lazar Mojszejev Kaganovics húgával, Roza Kaganoviccsal, a balerina Szemjonovával, illetve Alla Taraszovával. Egyesek az 1936 óta Sztálin dácsájában szobalányként dolgozó Valecska Isztominával kötött házasságát is emlegették. A diktátor már kómában volt, amikor 1953. március 4-én megérkezett Regina Szversnyikova levele Malenkovhoz. Ebben megemlítette, hogy anyja, Anna Rubinstein Joszif Dzsugasvili felesége volt. Sztálinhoz már nem jutott el a levél, de a kutatások elindultak. A gyermekes, elvált asszony feltehetően 1912–1918 között találkozott és házasodott össze Sztálinnal. A kapcsolat megszakadásának körülményeiről nincs adat. Az asszony és lánya Leningrádban élt, ahol a blokád ideje alatt sem nélkülöztek. Anyja 1950-ben bekövetkező halálakor Regina férjével és kisfiával Moszkvában, egy úgynevezett „sztálini” házban kapott lakást, s 1989-ben hunyt el.

Harmat Árpád

Felhasznált irodalom:

• Diószegi István, Harsányi Iván, Krausz Tamás, Németh István: 20. századi egyetemes történet I. kötet 1890-1945 Korona Kiadó, Budapest, 1999
• Font Mária, Krausz Tamás, Niederhauser Emil, Szvák Gyula: Oroszország története. Pannonica Kiadó, Budapest, 2001
• Krausz Tamás: Sztálin élete és kora. Pannonica Kiadó, Budapest, 2003
• Béládi László, Krausz Tamás: Sztálin. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988
• A.J.P. Taylor: A háború urai. Scolar Kiadó, 1998.

Éppen 83 éve annak, hogy 1943 január 12-én a magyar királyi 2. honvéd hadsereg a világháború keleti frontján megindult szovjet támadásban megrendítő tragédiát és vereséget szenvedett a hatalmas túlerővel szemben. Noha a magyar katonák mindent megtettek az ellenség megállításáért az óriási számbeli fölény és felszereltségbeli különbség reménytelenné tette harcukat.

Forrás: egrivalasz.hu

A második magyar hadsereg Jány Gusztáv vezérezredes vezetésével sok nehézség közepette - a németek által megígért nehézfegyverek, műszaki felszerelés hiányával küszködve 1942 április 17-én indult el Magyarországról és 1942 június 27-re érte el a frontvonalat. Ezt követően a kék hadművelet keretében az offenzívára kijelölt frontszakasz legészakibb részére kellett hogy vonuljon, hogy onnan Voronyezs felé törve jusson el, és tartsa a Don partját. Tőlük északra a 2.német hadsereg már a moszkvai hadseregcsoporthoz tartozott, így nem vett részt a hadműveletben. A 2.magyar hadseregtől délre a 8.olasz hadseregnek kellett ugyanezt a feladatot végrehajtania. Az olaszok alatt pedig a sztálingrádi akció egységei foglaltak helyet: a várostól északra és délre román hadseregeknek, a város ellen pedig két német hadseregnek kellett felvonulnia. A Kaukázus ellen pedig egy másik teljes német hadseregcsoport indult el.

Jány Gusztáv vezérezredes (középen). Forrás: index.hu

A magyar csapatok felszereltségének színvonala mind mennyiségben mind pedig minőségben erősen alatta maradt a kívánalmaknak. Különösen rossz volt a helyzet páncéltörő fegyverek terén, amiből körülbelül 620 db állt rendelkezésükre, ám ebből csak 50 db volt korszerűnek nevezhető és megfelelő tűzerejű. Minden könnyű hadosztály 8 tüzérüteggel rendelkezett, amelyek főleg kisebb űrméretű (és lőtávolságú) lövegekkel voltak ellátva, így összesen 32 db 10-15 cm –es lövegek kilövésére alkalmas ágyúval és tarackkal rendelkeztek. A légvédelmet hadosztályonként 6-6 db 40 mm-es légvédelmi gépágyú szolgáltatta, ehhez jött hadtestenként egy-egy 8 löveges légvédelmi tüzérüteg. A 2. magyar hadsereg összesen 184 páncélozott járművel rendelkezett, ám ezek közül csak 22 db modernnek nevezhető német Pz-IV. páncélos akadt. A hadsereg összlétszáma a frontra való kivonuláskor 207 500 főt tett ki, parancsnoka vitéz Jány Gusztáv vezérezredes volt, vezérkari főnöke Rakovszky György vezérőrnagy, majd később Kovács Gyula vezérkari ezredes. A katonai vezetés tisztában volt a felszerelés problémáival, azonban mindenki gyors német győzelemre, könnyű hadjáratra számított, illetve a szövetséges német hadvezetés ígéretet tett arra, hogy szükség esetén a hadsereget ellátja a legjobban hiányzó korszerű fegyverzettel. 

A 2. magyar hadsereg július 6 és 10 közt érte el a Don vonalát és megkezdődtek a hídfőcsaták a három nagyobb (Uriv, Korotojak, Scsucsje) és 5 kisebb orosz hídfő ellen. Ezek az oroszok korábbi visszavonulása során maradtak szovjet kézen, a Don folyó nyugati partján. A Don mentén magyarok által védendő arcvonal hossza jóval meghaladta a hadsereg létszáma által indokoltat: az ekkorra már jelentősen meggyengült hadseregnek kb. 200 km-nyi frontot kellett védenie, amelyen két erős szovjet hídfő is volt. Ennek következtében a kiépült magyar védővonal papírvékony volt, tartalékok, mélység nélkül.

Forrás: oriogo.hu

A sztálingrádi német erők bekerítése és szinte teljes felmorzsolása után 1943 január 12 –én kezdődött meg a szovjetek nagy voronyezsi támadása, melynek célja az volt, hogy minden délre eső német erőt elvágjanak. A magyarokat elérő Osztrogozsszk-Rosszos hadművelet a 40-ik szovjet hadsereg a sztorozsevojei (urivi) hídfőből indította el. A −30°C fokos hidegben, (a hadtest naplója –42 fokot rögzít) erős harckocsitámogatással megindult a szovjet támadás az arcvonal északi részén (az urivi hídfőből kitörve déli irányban) meglepetésként érte a magyarokat. A havas, nyílt terepen a kiépített állások hiánya miatt az első vonalból kiszorított honvédek nem tudtak új arcvonalat kialakítani, és visszavonulásba, helyenként menekülésbe kezdtek. Ezen a résen özönlöttek át a szovjet egységek, és északra kanyarodva a III. hadtest hátába kerültek. Január 14-én a scsucsjei hídfőből is kitörtek a szovjet csapatok, ezzel egyidejűleg a hadsereg déli szomszédja, a 8. olasz hds. ellen is megindult a támadás, amely gyorsan tért nyert, és az áttörő szovjet csapatok észak felé fordultak, a magyar arcvonal mögé.

A T-34 -es harckocsik tömegével támadó (az egyéb típusokkal együtt legalább 250-350 harckocsival rendelkező) és óriási tűzerőt illetve gyalogságot felvonultató 40. és 60. szovjet hadsereggel szemben szinte teljesen esélytelen volt az ellenállás a gyéren felfegyverzett, páncéltörőkkel alig rendelkező, harckocsikat nélkülöző és egyébként is legyengült, fagyhalál szélén álló magyar katonáknak. (A birtokunkban lévő 22 db Panzer IV harckocsi drámaian kevésnek bizonyult az oroszok ellen.) Maradt tehát számukra a visszavonulás. Január 17-ére a hadsereg már teljes mértékben felbomlóban volt.

Visszavonuló magyar katonák. Forrás: iuh.hu

Hiába vetették most már be a Cramer-csoportot (melynek frontra vezénylését korábban többször is kérték a magyar tisztek, mivel az egyetlen tartalák-erő volt a front közelében), a szovjetek megállíthatatlanul törtek előre, és már a hadsereg-főparancsnokságot fenyegették. Január 18-án a bekerített III. hadtest kivételével már nem voltak magyar csapatok a Donnál. A hadseregtől elvágott és bekerített III. hadtest február 1-énkapott utasítást arra, hogy törjön ki északnyugati irányban, miközben a németek nyugat-délnyugat felé vonultak vissza. A III. hadtestnek ekkorra már nem volt élelmiszere, nehézfegyverzete, és puskánként alig 10 tölténye maradt. Végül a hadtestparancsnok (gróf Stomm Marcell) az alakulatot feloszlatta. A III. hadtest katonái kisebb csoportokban, ki a visszavonuló németeket követve, ki saját maga által talált úton próbált nyugat felé jutni. A február eleji létszámból (kb. 10-12000 fő) nagyjából 7000 honvéd jutott ki a gyűrűből. Stomm tábornok és törzse szovjet fogságba esett. A 2.magyar hadsereg körülbelül 110-120 ezer főt vesztve 1943 áprilisára ért haza, és került ideiglenesen elkülönítő táborokba.

Bár 1943 január 24-én Jány Gusztáv még megfutamodással vádolta katonáit „A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét…” kezdetű hírhedt hadparancsában, ám hat héttel később, - a körülmények alaposabb vizsgálata után - ezt a közleményét hatályon kívül helyezte, majd egy másik hadparancsában (1943. március 12. kelt 30. számú hadsereg parancs) már elismeréssel méltatta a magyar katonák bátorságát. 

Harmat Árpád

Felhasznált irodalom:

• Ránki György: A második világháború története. Gondolat Kiadó, Budapest, 1982.
• Harmat Árpád: A doni katasztrófa. tortenelemcikkek.hu. 

A historius latinul krónikást és történetírót is jelent, vagyis olyan személyt, aki a történelem egy darabkáját meséli el. Erre vállalkozik ez a blog is: történelmi érdekességek bemutatására. Email: aetius2021@gmail.com